Van egy kedvenc hazai helyem. Egy igazi oázis a mi kis környékünkön, ahol a löszt nem a szőlő gyökerei, vagy a vadul burjánzó gaz tartja össze, hanem igazi gyep és dísznövények.

Józsi a tulajdonos szerény ember: bárki szabadon bemehet, előveheti a könyvét, vagy az elemózsiáját, leülhet akár az alatta tátongó szakadék szélére is, és kedvére ehet, meditálhat, élvezheti a panorámát.

Réges-régen történt, amikor Charleroi-n még a terminál főépületében egy kis kuckóban árulták a buszjegyet. Egy régi ismerősnél szálltunk meg Brüsszelben, ahova a CRL – Midi-Pályaudvar között járó busszal mentünk be.

A buszjegy egyszerű kis papír cetli date allée /indulás ideje/ pecséttel, és a biztonság kedvéért dombornyomott sorszámozással. 23 euróért nem is komplikálták el. Retúr jegyeket vettünk, és nekiláttunk fölfedezni Brüsszelt. Befelé a sofőr megnézte ugyan a jegyeket, de semmi mást nem csinált velük: nem tépte el, nem firkált rájuk, egyszerűen rápillantott, és felengedett minket a buszra. Így megy ez.

A kalamajkát az okozta, hogy nem használtuk el a retúr jegyet, mert visszafele vendéglátónk nagylelkű volt, kocsival vitt ki a reptérre, hogy aztán egy hét vakációzás után ugyanide érkezzünk vissza.

Olyan ismerős volt a helyzet, tipikus Déjá vu érzés volt. Késő este ott álltunk a jegykiadónál, és az jutott eszembe, miért is ne használhatnánk föl a múlt heti jegyeket a bemenetelhez, senki nem tépte be, nem írt rá, próbáljuk ki, hátha működik. Működött is a maga módján.