Van egy kedvenc hazai helyem. Egy igazi oázis a mi kis környékünkön, ahol a löszt nem a szőlő gyökerei, vagy a vadul burjánzó gaz tartja össze, hanem igazi gyep és dísznövények.

Józsi a tulajdonos szerény ember: bárki szabadon bemehet, előveheti a könyvét, vagy az elemózsiáját, leülhet akár az alatta tátongó szakadék szélére is, és kedvére ehet, meditálhat, élvezheti a panorámát.

Régebbről már tudtam, egy Color Star áráért vette az egészet még a hetvenes években, majd évekig irtotta a tőkét, egyengette a földet egymaga. Aztán megszállottan házakat tervezett, és épített, utat húzott, díszparkot csinált. Lassan benépesült a birtok. Többnyire külföldiek járnak oda nyaralni (nem is nagy pénzért), és aki már volt ott, visszajár.

Épp eső után jártam ott, még a nagy ingatlanválság előtti felhőszakadás után, és a medence szélénél találtam Józsit.
Festéket kevert, elvégre tavasz volt, akkor volt itt a medencefestés ideje.

Járt itt egy csoport a minap, kezdi, miközben adagolta a higítót.  És az egyik vendég egy nagyon gazdag ember volt. Megtetszett neki az üdülő, azt mondta, megvenné... Tippelj, mennyit adna érte?!

Százmilliót, mondom, hogy ne sértsem meg. Ez már biztosan elég szép summa. Kis csend után kiböki: egymilliárdot ígért az az ember. De nem adom el... Miért, kérdeztem. Egymilliárd szép pénz, sokszorosa annak, amit ez az egész ér, meg hozni fog a következő ötven évben.

Tudod, nekem ez az életem, mondja. Füvet nyírok, szemetet hordok, locsolok... Ha elromlik valami, megjavítom.

Eszembe jutott, hogy ismerek néhány milliárdost. Sőt, valójában eddig majd’ minden munkaadóm milliárdos ember volt. Az ismeretség kölcsönös volt, ők is ismertek engem, ha találkoztunk, köszöntek, kocsijukból mellettem elhaladva mindig biccentettek, a megbeszéléseken nevemen szólítottak. Biztosan úszómedencéjük is volt.

De azt hiszem, mind közül Józsi a legmilliárdosabb.

Maga festi a medencéjét.